A jövőképünk félelemből állt
az oldalon, a hölgyek kudarcot jelentő hatodik helyéről azonban nem.
Most Faragó Tamás szövetségi kapitány gondolatait olvashatják a várakozástól
jócskán elmaradó szereplésről.
- Miért alakult - magyar szempontból - ennyire rosszul az olimpiai női
torna?
- Igazából hibás volt a célkitűzés. Lényegesen nagyobb energiát fordítottunk
arra, hogy kijussunk a nyári játékokra és az olimpián már nem voltunk annyira motiváltak. Nem tudom, hogy mi történhetett. Az viszont biztos, hogy
egészen más energiatartalma van annak, ha egy csapat nem akar kikapni és egészen más az, amikor nyerni akar. A kettő nem ugyanaz. Ezen kívül azzal is szembesülnöm kellett a torna kezdetekor, hogy néhány játékos nem megélni, hanem túlélni szeretné az olimpiát. Még el sem kezdődött, már szerették volna, ha vége lenne a tornának. Egy olimpia teljesítmény centrikus, itt csak nagy teljesítménnyel lehet nyerni. A belső igény hiányzott belőlünk. Aki látta a mérkőzéseinket tudja, sajnos nem volt egyetlen olyan pillanat sem, amire utólag bármelyik játékosom büszke lehetne. Nem volt olyasmi, amire szívesen emlékeznénk, amire azt mondhatnánk, hogy ezért mentünk ki
Athénba.
- Meg lehet állapítani, hogy kinek mennyi felelőssége van ebben a szereplésben?
- Felelősöket nem kell keresni. A játékosoké a dicsőség, a balsiker az edzőé, tehát az enyém. Én pontosan tudom, hogy mi az én felelősségem. Túl
szépeket mondtam a játékosokról. Arról beszéltem, hogy ők milyen nagy játékosok. Elmondtam, hogy a világ legjobb kapusa, átlövője és irányítója
nálunk játszik. Azonban megfeledkeztünk arról, hogy ez egy komoly feladattal, a bizonyítás kényszerével is jár. A sport ilyen szempontból
kegyetlen, mert minden nap be kell bizonyítani, hogy amit teszel, ahhoz értesz. Itt nincs jövő, nincs múlt, mert a napi teljesítmény folyamatosan
minősít.
- Egy ilyen balsiker esetén az ember ellentábora felerősödik. Megjelennek hangok és megkérdezik vagy elmondják, ki mit rontott el. Ebből kiindulva
kérdezem: az a megállapítás, hogy az Ön viszonya rossz volt a csapattal igaz vagy sem?
- Szerintem nem igaz. Az utóbbi időben az emberek szeretnek a lélektannal foglalkozni. Ez most nagyon divatos. Én erre nem akarok sok szót
vesztegetni. Az viszont biztos, hogy azokban a pillanatokban, amikor a játékosoknak be kellene bizonyítaniuk - ahogy említettem -, hogy amit
csinálnak azt a legmagasabb színvonalon teszik, akkor sajnos bekövetkezhet egy olyan pillanat amikor kiderül, hogy ez nem igaz. Az olimpián a nőknél nagyon kevés kimagasló teljesítményt lehetett látni. Amíg a férfiaknál valami hihetetlen tudást mutattak a játékosok, addig a nőknél ez nem volt szükséges. Elég volt kivárni, amíg a másik hibázik és azzal meg lehetett nyerni a mérkőzést. Példa erre a görög válogatott szereplése. A legnagyobb hiányosságunk a dekoncentráltság volt. Mivel a jövőképünk vágyakozásból állt: de jó lenne olimpiát nyerni, illetve a félelemből, hogy elkerüljük a
vereséget, így hiányzott az a motiváció ami a csapaton - és persze rajtam is - segíthetett volna.
(Forrás:www.vizipolo.hu)
jócskán elmaradó szereplésről.
- Miért alakult - magyar szempontból - ennyire rosszul az olimpiai női
torna?
- Igazából hibás volt a célkitűzés. Lényegesen nagyobb energiát fordítottunk
arra, hogy kijussunk a nyári játékokra és az olimpián már nem voltunk annyira motiváltak. Nem tudom, hogy mi történhetett. Az viszont biztos, hogy
egészen más energiatartalma van annak, ha egy csapat nem akar kikapni és egészen más az, amikor nyerni akar. A kettő nem ugyanaz. Ezen kívül azzal is szembesülnöm kellett a torna kezdetekor, hogy néhány játékos nem megélni, hanem túlélni szeretné az olimpiát. Még el sem kezdődött, már szerették volna, ha vége lenne a tornának. Egy olimpia teljesítmény centrikus, itt csak nagy teljesítménnyel lehet nyerni. A belső igény hiányzott belőlünk. Aki látta a mérkőzéseinket tudja, sajnos nem volt egyetlen olyan pillanat sem, amire utólag bármelyik játékosom büszke lehetne. Nem volt olyasmi, amire szívesen emlékeznénk, amire azt mondhatnánk, hogy ezért mentünk ki
Athénba.
- Meg lehet állapítani, hogy kinek mennyi felelőssége van ebben a szereplésben?
- Felelősöket nem kell keresni. A játékosoké a dicsőség, a balsiker az edzőé, tehát az enyém. Én pontosan tudom, hogy mi az én felelősségem. Túl
szépeket mondtam a játékosokról. Arról beszéltem, hogy ők milyen nagy játékosok. Elmondtam, hogy a világ legjobb kapusa, átlövője és irányítója
nálunk játszik. Azonban megfeledkeztünk arról, hogy ez egy komoly feladattal, a bizonyítás kényszerével is jár. A sport ilyen szempontból
kegyetlen, mert minden nap be kell bizonyítani, hogy amit teszel, ahhoz értesz. Itt nincs jövő, nincs múlt, mert a napi teljesítmény folyamatosan
minősít.
- Egy ilyen balsiker esetén az ember ellentábora felerősödik. Megjelennek hangok és megkérdezik vagy elmondják, ki mit rontott el. Ebből kiindulva
kérdezem: az a megállapítás, hogy az Ön viszonya rossz volt a csapattal igaz vagy sem?
- Szerintem nem igaz. Az utóbbi időben az emberek szeretnek a lélektannal foglalkozni. Ez most nagyon divatos. Én erre nem akarok sok szót
vesztegetni. Az viszont biztos, hogy azokban a pillanatokban, amikor a játékosoknak be kellene bizonyítaniuk - ahogy említettem -, hogy amit
csinálnak azt a legmagasabb színvonalon teszik, akkor sajnos bekövetkezhet egy olyan pillanat amikor kiderül, hogy ez nem igaz. Az olimpián a nőknél nagyon kevés kimagasló teljesítményt lehetett látni. Amíg a férfiaknál valami hihetetlen tudást mutattak a játékosok, addig a nőknél ez nem volt szükséges. Elég volt kivárni, amíg a másik hibázik és azzal meg lehetett nyerni a mérkőzést. Példa erre a görög válogatott szereplése. A legnagyobb hiányosságunk a dekoncentráltság volt. Mivel a jövőképünk vágyakozásból állt: de jó lenne olimpiát nyerni, illetve a félelemből, hogy elkerüljük a
vereséget, így hiányzott az a motiváció ami a csapaton - és persze rajtam is - segíthetett volna.
(Forrás:www.vizipolo.hu)
