Sport - Az olimpiáért csak rajthoz kell állni Algírban
„Azt gondolom, nem túlzok, amikor azt állítom, Plovdiv nem tartozik a kedvenc városaim közé. Ugyan jól kezdődött a verseny, szegény kínai Zhong már nagyon utálhat engem, harmadszor vertem meg egymás után. Sajnos az asszó közben megint fájt a térdem, fel is merült bennem, hogy a 32 között ne álljak ki Tomi ellen, de nem éreztem fairnek a többiekkel szemben, ha nem próbálom megverni. Majdnem sikerült is, szinte helyben állva vezettem 12-9-re, de aztán onnan nem sikerült befejeznem a meccset. Tomi megbecsülte a győzelmet, bejutott a 8 közé, szép eredményt ért el. A többiek sem zárták (egyelőre) szívükbe ezt a versenyt, „elhullottak a hosszú harc alatt”… - emlékszik vissza Nemcsik Zsolt a hétvégi, plovdivi versenyre, ahol a tét a szokásos volt: ha bejutnak a négybe, akkor megvan a kvóta, ha nem, akkor csak továb közeledtek hozzá.
”Másnap megint az olimpia volt a tét, a csapatversenyen most a lengyelekkel kezdtünk, meg is vertük őket 45-38-ra, szép simán. Utána jött az életéért harcoló olasz csapat, ha itt nem jutnak legalább döntőbe, számukra elúszott a lehetőség a kijutásra. A kapitány úr betette Áront fejezőnek, ami nyerő taktika lehetett volna, de sajnos az elején elengedtük őket 10:4-re, és bár feljöttünk 25-24-re is, a végén mégis nyerni tudtak három tussal. Mondjuk, vigyáztak a zsűrik rájuk rendesen, nehéz volt ilyen nyomás alatt vívni, ráadásul szerencsénk sem volt, több esetben millimétereken múlott, hogy mi adjuk a tust, mégis rosszul jöttünk ki belőle.
A helyosztókon engem pihentetett a kapitány, Áron, Balázs és Tomi végül is 45-44-re verte a románokat és a németeket is, így lettünk ötödikek.
A versenyt a franciák nyerték az olaszok előtt, akik így „életben maradtak”, az ő és még további négy csapat sorsáról a március végi algíri verseny dönt majd. Mi maradtunk másodikok a kvalifikációs ranglistán, a legfrissebb számítások szerint elég elindulnunk az utolsó versenyen és arra vigyázni, nehogy kizárjanak minket, mert akkor elegendő pontunk lesz ahhoz, hogy ott lehessünk Pekingben.”
”Másnap megint az olimpia volt a tét, a csapatversenyen most a lengyelekkel kezdtünk, meg is vertük őket 45-38-ra, szép simán. Utána jött az életéért harcoló olasz csapat, ha itt nem jutnak legalább döntőbe, számukra elúszott a lehetőség a kijutásra. A kapitány úr betette Áront fejezőnek, ami nyerő taktika lehetett volna, de sajnos az elején elengedtük őket 10:4-re, és bár feljöttünk 25-24-re is, a végén mégis nyerni tudtak három tussal. Mondjuk, vigyáztak a zsűrik rájuk rendesen, nehéz volt ilyen nyomás alatt vívni, ráadásul szerencsénk sem volt, több esetben millimétereken múlott, hogy mi adjuk a tust, mégis rosszul jöttünk ki belőle.
A helyosztókon engem pihentetett a kapitány, Áron, Balázs és Tomi végül is 45-44-re verte a románokat és a németeket is, így lettünk ötödikek.
A versenyt a franciák nyerték az olaszok előtt, akik így „életben maradtak”, az ő és még további négy csapat sorsáról a március végi algíri verseny dönt majd. Mi maradtunk másodikok a kvalifikációs ranglistán, a legfrissebb számítások szerint elég elindulnunk az utolsó versenyen és arra vigyázni, nehogy kizárjanak minket, mert akkor elegendő pontunk lesz ahhoz, hogy ott lehessünk Pekingben.”
